A 13,2 milliárd éves Tejút legkorábbi ismert említése az ókori görögökhöz köthető: a pontos eredete már homályba vész, de időszámítás előtt 800 és 500 között már rendszeresen használták a nevet.
Az éggömbön azonosított 11 főkör egyike volt az ókori görögöknél a Tejút (a horizont, a meridián, az égi egyenlítő és az állatöv mellett). Az ókori görög elnevezésből γαλαξίας κύκλος (ejtsd: galaxiasz kuklosz, magyarul: tejes kör) származik a galaxis szavunk. Közvetve egy másik is, hiszen ezt a fényes sávot a latinok Via Lactea-nak hívták, melynek tükörfordítása a Tejút. A magyar néphagyományban a Tejútnak – mint az égen látható fényes csillagösvénynek –, más nomád népekhez hasonlóan, fontos szerepe volt, hisz az állataikat legeltető, vándorló népeknél a tájékozódást az égbolt ismerete nagyban segítette. A gyakorlati ismereteket – tudomány híján – a mitológia gyűjtötte össze.
A Tejút elnevezés a görög mitológiából származik. Egy monda szerint Héraklészt születése után az alvó Héra mellére helyezték, az újszülött így kapott halhatatlanságot az istennőtől. A felébredő Héra olyan hevesen taszította el magától Héraklészt, hogy a teje szertefröccsent az égen. A görög γάλα (gala) szó tejet jelent, a -ξης (kszész) egy főnévképző, ebből ered a galaxis szó.
Az ősi magyar mitológiában a Tejút egyrészt a „Hadak útja”, másrészt a székelyeknél „Csaba királyfi csillagösvénye” vagy röviden „Csaba útja” néven ismert. A monda szerint ezen a csillagösvényen távozott el a földi világból Csaba királyfi, Attila hun király fia, a székelyek vezére, és tér majd vissza, ha népének segítségre van szüksége. A székely himnusz két sora is ennek a mondának állít emléket: „Vezesd még egyszer, győzelemre néped,/ Csaba királyfi, csillagösvényen!”