Felszíne
Mivel a Merkúr mindig a Nap közvetlen közelében látható, ezért a Mariner-10 űrszonda által készített fényképek előtt jóformán semmi biztosat nem lehetett tudni a felszínéről. A későbbiekben a Hubble űrtávcső sem figyelte meg pontosan emiatt. A Mariner-10-nek és a Messenger szondának hála, nyugodtan elmondhatjuk azt, hogy felülete igen sok vonatkozásban rendkívül emlékeztet Holdunk felszínére. Természetesen a két égitest között számtalan eltérés akad.
További különbség a Merkúr és a Hold között, hogy az előbbi fényvisszaverő képessége, vagyis albedója nagyobb, mint a Holdé. Végül akadnak olyan felszíni képződmények is a Merkúron (például bizonyos vetődéstípusok, és körben futó, központi hegyvonulatok egyes nagy kráterek belsejében), amelyekhez hasonlóak a Holdon nem találhatók meg. Ezeket a különbségeket figyelembe véve is a Merkúrról készített felvételek egyes esetekben összetévesztésig hasonlítanak a Holdról készült képekre.
A Merkúr felszínének termális viszonyaira vonatkozó kutatások szerint a bolygót finomabb szemcséjű, törmelékes jellegű, szilikátos összetételű anyag borítja. A polarizációs radarmérések szerint ez az anyag darabosabb, mint a Hold felszínét fedő regolit. A nagy kiterjedésű, sötét területekről már biztosan tudjuk, hogy ezek a Merkúr medencéi, vagyis mélyebben fekvő, laposabb, valószínűleg bazalttal fedett síkságai, melyeken kevés kráter található.
Sok helyütt fénylő, küllőszerűen szétágazó sávokkal rendelkező gyűrűs hegyek láthatók. az ilyen képződmények a Hold esetében sugaras kráterek, és általában a legfiatalabbak. Hasonló feltevéssel joggal élhetünk a Merkúr esetében is.
Sokáig elsősorban kráterek borította égitestnek tekintették a Merkúrt, nemrég azonban vulkáni eredetű lávaömléseket azonosítottak rajta. A vizsgálatok rámutattak, hogy az északi féltekének mintegy 6%-át ilyen anyag borítja. A nagyságrendileg egy kilométer vastag lávafolyások sok idősebb krátert temettek el, utólagos hűlésük és zsugorodásuk nyomán néhol repedések is mutatkoznak rajtuk. Anyaguk bazalthoz és komatiithoz hasonló összetételű lehet. Utóbbi igen primitív vulkáni kőzet, amely kevéssé átalakult, azaz gyengén differenciált anyag, és Földünkön 2,5 milliárd évnél korábban keletkezett.
A Merkúr felszínén ezek a lávák nagyon híg formában és 1600 Celsius-fok körüli hőmérsékleten folytak. Forró anyaguk úgynevezett termális erózióval változtatta a területet, amelyen áramlottak: az alapkőzetet felmelegítették, megolvasztották és néhol mély völgy-alakzatokat martak belé, sőt áramvonalas szigeteket is létrehoztak. A vulkáni tevékenységre 3,7-3,8 milliárd évvel ezelőtt kerülhetett sor a bolygón.
A legfurcsább alakzatok azok a világos mélyedések, amelyek néhány kilométer átmérőjűek, szabálytalan alakúak, és csoportokban fordulnak elő. Kráterek központi csúcsain, kiemelkedő peremükön jellemzőek, és bennük a mélyedést világos halo alakzat veszi körül. Eredetük pontosan nem ismert, de a feltétezések alapján valamilyen vulkáni jellegű folyamat révén vagy ehhez hasonlóan, de illó anyagok, gázok szelídebb kitörése során keletkeztek.
A Merkúr felszíne a Holdéhoz hasonló: kráterekkel borított, fennsíkok és egyenletesebb felszínű vulkanikus síkságok tagolják.
A Merkúron vannak hegységek, hegyláncok, kráterek, medencék.
A Merkúr felszínének legszembetűnőbb alakzata a Caloris-medence.
Ez egy ősi lávával telt, kb. 1300 km (negyed bolygóátmérőnyi) szélességben elterülő kör alakú kráter. Feltevések szerint akkor keletkezett, amikor egy hatalmas,
100 km széles test ütközött a Merkúrnak.
A bolygó Caloris-medencével szemközti oldalán vetődések találhatók.
Feltételezések szerint a Caloris-medence keletkezését okozó ütközés által keltett lökéshullámok végighaladtak a bolygón és a túlsó felén találkoztak, ennek eredményeként ott vetődések jöttek létre. Ez a terület kb. 800 km széles.
A Merkúr felületén mindenütt megtalálható kráterek a Naprendszer életének első néhány százmillió évében bekövetkezett ütközések maradványai.
A földi radarmegfigyelések az utóbbi években arra az eredményre vezettek, hogy a Merkúr pólusai hósapkával rendelkeznek. A képződmények nem túl nagyok, és anyaguk csak foltokban borítja a sarkok környékét. Felfedezésük a bolygó felszínén uralkodó rendkívül magas nappali hőmérséklet miatt volt váratlan. A Merkúr és a Nap erős gravitációs kapcsolata következtében a bolygó forgástengelye merőleges pályasíkjára, azaz az egyenlítőről nézve a Nap mindig a zenitben delel. Így a pólusok környékén a mélyebb kráterek belsejébe nem jut közvetlen napfény, ott a hőmérséklet rendkívül alacsony marad. A megfigyelések szerint vízjég 80 foknál magasabb szélességen elhelyezkedő mély kráterek fenekén található – eredete egyelőre ismeretlen.