A görög hadisten Aresről kapta a nevét, aki Zeusz és Héra fia. Az ádáz harcok és végtelen öldöklések istene. A bolygó feltűnő vörös színét már az ókorban is a vérrel azonosították, innen kapta nevét. Arest rendszerint két fiával, Phobosszal és Deimosszal ábrázolják. E két fiúról nevezték el a Mars holdjait. A trójai háborúban a védősereg pártján állt, de még egy halandó is megfutamította lándzsájával. Alulmaradt Heraklésszel szemben is. Nem házasodott meg, de elszerette Aphroditét, aki Erószt szülte neki. A halandóktól is született gyermeke. Az amazonok, e harcias nők is tőle származtatták magukat. Számos ókori és újkori képzőművészeti alkotáson megörökítették.
Amikor a Mars földközelben van, minden más csillagnál feltűnőbben ragyog vöröses fénypontja. Az ősi népek nem véletlenül hitték, hogy a véres harcok istenét látják az égen mozogni.
Az i. e. III. évezredben a sumérok úgy emlegették az égbolton végigszáguldó vörös bolygót: „vándorló csillag”, és mert színét baljós ómennek látták, azt mondták: az égi tünemény a gonosz Nergal, a döghalál és a háborúk istenének megtestesülése.
Egyiptomban Ra isten csillaga volt, „A Horizont Hórusza”, majd Vörös Hórusznak nevezték. Ekkor már ismert volt, hogy időnként „visszafelé utazik”. A képeken sólyomfejű emberként ábrázolták.
A 8-12. századi Indiában, a hindu mitológiában Mars Mangala volt, vagy Karttikeya hadisten: a történet szerint Karttikeya Siva isten szeméből egy Madras közeli tóba hullott hat szikrából született. A születő hat gyereket a Plejádok nevelték.
A Mars égi pályája és fényváltozásai alapján jövendölték meg a jósok az uralkodók halálát, a bőség és ínség idejét, a sorsdöntő csaták kimenetelét.
A Mars színe Ausztrália őslakóinak is feltűnt. Úgy hitték, lángol, vagy talán a pirosfarkú gyászkakaduhoz van köze.
A maják aprólékos gonddal figyelték, hol áll éppen a csillagokhoz képest, és mozgását az évszakok változásához kötötték.
Az ókori görögök Arésszal, a háború istenével hozták kapcsolatba, az antik rómaiak pedig már úgy is nevezték mítoszaikban a háború istenét: Mars. A Mars régi magyar népi elnevezései: Hadakozócsillag, vérszeműcsillag.
A Mars vizsgálódásában görögök is élen jártak I. e. 300 körül Arisztotelész megállapította, hogy a Mars távolabb van a Földtől, mint a Hold. Erre egy egyszerű természeti jelenség hívta fel a figyelmét: a Hold eltakarta a Marsot.
A Mars mozgását már Hipparkhosz (ie. 160-125) is leírja. Az ókori népek tudós asztrológusai nagy figyelemmel követték, hiszen a hadászatban fontos „információkat” hordozott aktuális helyzete.
A Mars különleges mozgására i.e. 250 körül Szamoszi Arisztarkhosz adott először helyes magyarázatot, mert elméletében már Földünk is egyszerű bolygóvá – régi magyar nevén „bujdosó csillaggá” – vált. Napközéppontú világmodelljében a Mars a Földpályán kívül keringett, így a Föld időnként lekörözte – ezzel könnyen megmagyarázta a hurkokat pályáján.
I.sz. 130 környékén Ptolemaiosz lefektette a világegyetemről vallott elképzeléseinek alapjait; rendszerében az égitestek hierarchiája a következő volt: Föld, Hold, Merkúr, Vénusz, Nap, Mars.
A 16. század végén a dán csillagásznak, Tycho Brache-nak sikerült minden korábbinál pontosabban feltérképeznie a Mars pályáját. Brache-nak még nem állt rendelkezésére teleszkóp: kénytelen volt megelégedni a bolygók pozíciójának meghatározására alkalmas mechanikus berendezéseivel – no meg éles szemével. A kezdetleges technikai feltételek ellenére is sikerült négy perces pontossággal leírnia a bolygók – köztük a Mars – mozgását.
Brache asszisztense, egy német csillagász, bizonyos Johannes Kepler, javarészt a Mars megfigyelésére alapozva állapította meg a bolygók mozgásának első két törvényét:
- A bolygók ellipszis alakú pályán mozognak, az ellipszis egyik gyújtópontja a Nap.
- A bolygók egységnyi idő alatt ugyanakkora pályát járnak be.
Kepler felfedezései legnagyobbrészt Brache-nak a Mars mozgásáról tett aprólékos megfigyelésein nyugodtak. A későbbi tudománytörténeti kutatások azt is megkockáztatták, hogy Keplernek aligha sikerült volna rájönnie a szabályosságokra, ha a Mars helyett egy másik bolygó megfigyelését választja. A Mars pályája egyszerűen ideális példa volt a német csillagász számára, mivel a bolygó a szokásosnál jóval elnyúltabb ellipszispályán kering.
Keplerrel tehát pontosan kiszámítható lett a Mars mozgása, de ezen kívül semmit sem tudtak a vörösen fénylő égitestről. A kor gondolkodói azonban nem álltak meg itt.
Giordano Bruno (1548-1600) úgy gondolta, hogy a Földön kívül számos lakott bolygó van a végtelen univerzumban. Életét végül úgy fejezte be, hogy teológiai elveiért az inkvizíció máglyán égette el 1600-ban.
A Mars még pontosabb megfigyelését a 17. század elejének nagy találmánya, a teleszkóp tette lehetővé. Galilei, a páduai egyetem tanára volt az első, aki távcsövön keresztül vizsgálta a vörös bolygót. Egy 1610. december 30-án kelt levelében így számol be eredményeiről: „Nem merném állítani, hogy mind megfigyeltem a Mars fázisait. Ám ha nem tévedek, úgy tapasztalom, hogy a bolygó nem egészen gömbölyű.”
Az első ismert Mars-ábrázolást egy amatőr csillagász, a nápolyi Francisco Fontana vetette papírra 1636-ban. Megfigyelése szerint „a Mars korongja nem mindenhol azonos színű”, amiben kétségkívül igaza volt. Abban már kevésbé, hogy a Mars felszínén egy „fekete pötty” látható – Fontana atyát sajnos teleszkópjának szennyeződése zavarta meg a tisztánlátásban.
Christiaan Huygens, a holland természettudós felfedezi – és 1659. október 30-án le is rajzolja – a ma Syrtis Majorként ismert (magyarul Homokóra-tengernek nevezett) felszíni képződményt. Huygens leírása szerint a képződmény leginkább „egy nagy mocsárra hasonlít”. Huygens még ugyanabban az évben megbecsüli a Mars méretét és a marsi nap hosszát: szerinte a bolygó a Földnek kb. 60%-át teszi ki, egy marsi nap pedig 24 óráig tart. Az átütő eredmények a technika fejlődésének köszönhetők, hiszen holland teleszkópja jóval élesebb volt, mint elődeié – akár ötvenszeres nagyításra is képes lehetett!
Huygens mérését Gian Domenico Cassini 1666-ban korrigálta, kinek mérése szerint a marsi nap 24 óráig és 40 percig tart. Az olasz tudós bolognai obszervatóriumában mintegy 20 vázlatot készített a bolygóról, melyek alapján arra jutott: a Marson másnap, de kb. 40 perccel később láthatók ugyanott, ugyanazok a képződmények.
Ugyancsak Cassini mérte meg elsőként a Föld és a Mars távolságát, amiben segítségére voltak Francia-Guayanába küldött kollégájának, Jean Richer-nek az eredményei is. A Dél-Amerikában vizsgálódó Richer ugyancsak a Mars pozícióját igyekezett megállapítani az éjszakai égbolton. Az eredmények összehasonlításával Cassini ki tudta számítani a Mars parallaxisát (látószög-elhajlását), így meg tudta állapítani a Mars és a Föld távolságát a mérés időpontjában.
Cassini nevéhez fűződik a Naprendszer méreteinek első viszonylag pontos leírása is. Az olasz a Nap-Föld távolságot – a „csillagászati egységet” – 140 millió kilométerre becsülte. (A mai, modern mérőeszközök szerint ugyanez a távolság 149,6 millió kilométer.)
A Mars tengelyferdeségét elsőként William Herschel német származású angol csillagász számolta ki. A „brit királyi asztronómus” címet viselő tudós a maga építette teleszkópján, 1781-ben végzett vizsgálatok alapján megállapította: a Mars tengelyferdesége nagyjából 24 fok. (Alig tévedett: a legmodernebb eszközökkel végzett mérések szerint a Mars tengelyferdesége 25,19 fok!) Herschel megállapítását a bolygó felszíni képződményeinek elforgására alapozta. Abban azonban tévedett, hogy a bolygó „sötét foltjai” óceánok volnának.
Elsőnek Cassininek tűnt fel 1666-ban, hogy a marsi sarkokat világosabb sapka fedi. A déli sark sapkája már a holland Huygens hat évvel későbbi rajzán is szerepelt. Azonban a német-angol Herschel volt az, aki 1781-ben elsőként teljes bizonyossággal jégsapkaként azonosította a fehér képződményeket.
„A Mars lakosai”
Herschel 1784-ben beszámolót készített az angol tudományos akadémia (Royal Society) számára kedves bolygójáról. A tanulmányban olvasható:
„Úgy tűnik, hogy a bolygó számottevő légkörrel bír, mivel a felszín állandó foltjai mellett gyakran észleltem a részben fényes sávok – egyszer pedig egy sötétebb sáv – alkalmi módosulását. Eme változásokat aligha tulajdoníthatjuk másnak, mint a bolygó légkörében lebegő felhők és párák változékony hajlamának. A Marsnak jelentős, ám ritka légköre van, minek következtében lakosai feltehetőleg a miénkkel egyező feltételeket élveznek számos tekintetben… Az egész naprendszerben talán a Mars a Földhöz leghasonlatosabb planéta.”
Egy lelkes amatőrcsillagász, Johann Hieronymus Schroeter, 1800-ban rajzokat készített a Mars felszínéről. Schroeter állandó kapcsolatban állt Herschellel, távcsövét is a német-angol asztronómus teleszkópja alapján készítette.
Honoré Flaugergues, Schroeter francia műkedvelő kollégája 1809 és 1813 között több fontos felfedezést is tett a dél-franciaországi Viviers-ben álló magán-obszervatóriumában. Előbb csak „sárga felhőket” vélt felfedezni a bolygó légkörében, melyekről mások és csak sokkal később kiderítették: porfelhők lehettek.
Későbbi észrevételei közé tartozott a sarki jégsapkák gyors olvadásának megfigyelése is.
Flaugergues szerint a sapkák határa változik, és a jégtakarók a marsi tavasz idején szemmel láthatólag összezsugorodnak. Ebből arra következtetett, hogy a sapkák vékony jég- és hórétegekből állnak, gyors olvadásuk pedig annak a bizonyítéka, hogy a Marson melegebb van, mint a Földön.
Világszerte roppant izgalmat keltett Giovanni Schiaparelli 1877-ben közreadott, igen részletgazdag Mars-térképe. Az itáliai csillagász határozott kontúrokkal érzékeltette a domborzatot, és többtucatnyi csatornát is feltüntetett. A kor szokásaival szakítva, a görög-latin mitológiából merítve nevet is adott a domborzati elemeknek. Schiaparelli térképét tudományos berkekben is azonnal elfogadták, és mértékadónak tekintették.
Aztán kitört, és vagy harminc évig eltartott a Mars-mánia.
Végül már senki sem ütközött meg azon, hogy különben szavahihető, sőt mértékadó illetők azt kezdték hangoztatni, hogy a Marson értelmes lények építettek csatornákat.
A Mars iránt megszállottan érdeklődő különc arisztokrata, bizonyos Percy Lowell volt az egyik ilyen illető.
A Harvard Egyetemen végzett gazdag bostoni Lowell falta a csillagászati szakkönyveket és a témába vágó népszerű kiadványokat, és részben Schiaparelli térképeiből kiindulva váltig hitte: a marsbéli csatornákat földönkívüliek ásták. Építtetett magának egy csillagdát és 1894 őszén már onnan figyelte, hogy a Mars megközelíti a Földet, és napsütötte oldalán minden addiginál élesebben kirajzolódnak a feltételezett csatornák. A baráti kölcsönökből és Lowell vagyonából épült obszervatórium az arizonai Flagstaff mellett, a helyiek által csak Mars-hegynek nevezett meredek szirten, tűlevelű fák között található. Lowell onnan kémlelte a vörös bolygót hosszú éjeken át, várva, hogy feltűnjön előtte az idegen világ. Megfigyelései és vázlatai alapján hitelesnek ítélte Schiaparelli térképeit, de ő maga még száztizenhat új csatornát is odarajzolt, felfedezni vélt a bolygó felszínén. Lowell állította, hogy a marslakók rendkívül fejlett és intelligens lények voltak, bolygó léptékben gondolkodtak. Nyilvánvalóan azért kényszerültek rá, hogy a pólusoktól az egyenlítőig gigászi csatornákat építsenek, mert nagyon megváltozott a marsi éghajlat, okoskodott Lowell -aki amúgy elképesztően termékeny szerző volt, sorra publikálta égi megfigyeléseit.
Teóriája termékeny talajra talált – még Thomas Edison nagy vetélytársát, a mérnök és feltaláló Nikola Teslát is elragadta a láz: a 20. század elején bejelentette, hogy sikerült marsi rádióhullámokat fognia.
1907-ben több ezer teleszkópos Mars-fotográfiát tettek közzé a csillagászok. Ettől az időtől a kartográfiát leváltotta a fotográfia a marsi igazságok kutatásában. A fényképeken pedig más látszott, mint Lowell térképein, és publikum most már inkább a fotográfiáknak adott hitelt.
A 20. század elején aztán kiderült, hogy a pólusait fedő jégsapkák az évszakok változása szerint zsugorodnak, vagy éppen dagadnak. Amikor éppen nőnek, sötét foltok tünedeznek fel mellettük, és kezdenek terjengeni a marsi egyenlítő felé.
Egyesek az 1950-es években amellett érveltek, hogy azok a sötét területek voltaképpen a hol kizöldülő, hol elszáradó vegetáció foltjai. Még a legmérvadóbb szakfolyóiratokban is megjelentek ilyesféle okfejtések. De nemcsak a bolygókutatók, az irodalmárok is buzgólkodtak: egyre-másra születtek a remekek, köztük H. G. Wells regénye, a Világok harca, Edgar Rice Burroughs Mars-ciklusa és Ray Bradbury műve, a Marsbéli krónikák.
1965-ben a Mariner-4 űrszonda elszáguldott a Mars mellett, és elsőként készített róla viszonylag közeli képeket.
Ezután derült ki végre-valahára, hogy a Mars igencsak más, mint amilyennek a közvélekedés hitte: felszínét valójában apró szemcsés por fedi, és tömérdek kráter pöttyözi. Bár a vörös bolygó kietlensége sokakat kiábrándított, nem kellett hozzá sok idő, hogy megint előtérbe kerüljön kérdés – a marsi élet gondolata.