Giotto űrszonda
A Giotto az ESA első űrszondája. Egy Ariane-1 típusú hordozórakétával indult Kourouból 1985. július 2-án. 1986. március 13-án 600 km-re közelítette meg a Halley-üstökös magját, melyről több színes felvételt készített.
Kiterjesztett küldetésén, 1992. július 10-én megközelítette a Grigg-Skjellerup üstököst. Fedélzetén tíz műszer volt: egy kamera, három tömegspektrométer, két plazmaanalizátor, pordetektor, fotopolariméter, magnetométer és egy részecskedetektor.
Vega-1 és Vega-2 űrszonda
A Vega–1 a szovjet Vega-program első űrszondája. Az első közös nemzetközi program a Halley-üstökös vizsgálatára. Vega–2 az ikerszondája.A Vénusz gravitációs erejét kihasználva indult a Halley-üstökös irányába. 1986. március 4-én felvételeket készítettek az üstökösről, megállapították: a meleg felület alatt jeges test található. Március 6-án 8889 kilométer közelségből vizsgálta a Halley-üstököst. 80 kilométer/másodperces sebesség mellett több mint 500 képet küldött. A porfelhő hatására a napelemek kapacitása 40 százalékkal csökkent. A teljes tudományos modul 144,3 kilogramm. Vizsgálta a fizikai paramétereket (hőmérséklet, felületi jellemzők), tanulmányozták a porfelhőt, a sejtmagot (14 kilométer hosszú), a tömegeloszlást, a napszél és az üstükös kölcsönhatását.
Deep Space-1
A Deep Space–1 űrszonda a NASA New Millennium-programjának az első küldetése, és az első űrszonda, amely ionhajtóművel rendelkezett. Több kisebb égitestet is megközelített (9969 Braille aszteroida, 1992 KD aszteroida, Borrelly-üstökös). A küldetés elsődleges célja a fedélzeten elhelyezett 12 új technológia kipróbálása volt. Ide tartozik az NSTAR típusú ionhajtómű, a SCARLET II napelemtábla, az Autonav automata navigációs rendszer.
2001. szeptember 22.-én a Deep Space 1 találkozott a Borelli üstökössel és ahogy 2000 kilométerrel elrepült mellette, számos szép képet készített.
Deep Impact
A Deep Impact a Discovery-program harmadik üstökösszondája. Egy becsapódó szondát juttatott el a Tempel 1 üstökös magjába, hogy tanulmányozhassa a kivágódó anyagot. Ez magyarázatot adhat a Naprendszer keletkezésének a körülményeire.
Stardust
A Stardust az amerikai Discovery-program negyedik űrszondája. Mintát vett a Wild-2 üstökös kómájából, és 2006-ra visszahozta ezt a mintát a Földre.
A Wild-2 üstököst 2004. január 2-án közelítette meg 236 kilométerre, az aerogél felületek segítségével mintát vett a kómából és fényképeket készített. A közelképeken egy 1 km-es kráter látszik, amelyet Left Foot-nak neveztek el. A képek szerint hét nagyobb gázkitörés indul az üstökös magjából, amelyeknek az anyaga hozza létre a légkört.
A Stardust leszálló kapszulája a Wild-2 üstökös környezetében vett pormintával 2006. január 15-én sikeresen visszaérkezett a Földre. A földet érésre Utah államban, az előre kijelölt hely közelében került sor. A leszállásra használt ejtőernyő hasonló volt a Genesis űrszondáéhoz, de ez rendben kinyílt, nem történt Genesiséhez hasonló szerencsétlen becsapódás..
A leszálló kapszula 4 órával a légkörbe lépés előtt önállósodott. Maga az „anyaszonda” bekapcsolta manőverező hajtóműveit, hogy elkerülje a Földdel való találkozást. A továbbiakban is folytatja Nap körüli keringését. Mivel kamerái és egyéb fedélzeti műszerei működőképesek, a szonda esetleg még használható lehet az elkövetkezendő években, ha találnak számára megfelelő feladatot.
A kapszula a légkörbe több mint 46 ezer km/h sebességgel lépett be, 10:57-kor. (Érdekesség, hogy ez egyúttal rekord is: az ember építette leszálló űreszközök közül eddig az Apollo–10 űrhajó visszatérő kabinja tartotta a csúcsot.). A Stardust-kapszula gyorsan, alig 15 perc alatt ért a felszínre. Ejtőernyője 32 km magasságban nyílt ki.
2007-től kezdődött a NEXT (New Exploration of Tempel 1) nevű kiterjesztett program, amely a kapcsolódik a Deep Impact űrszonda eredeti programjához. 2011. február 15-én a Stardust 181 km-re közelítette meg a Tempel–1 üstököst, amelybe néhány évvel korábban csapódott be a Deep Impact szondája. A becsapódási helyet is megfigyelték, de a kráterbe visszakerülő anyag miatt nehezen észrevehető volt. A Tempel-1 vizsgálata után már kevés hajtóanyaga maradt a Stardustnak, ezért 2011. március 24-én egy technológiai kísérlet keretében a maradék hajtóanyagot is elégették, majd kikapcsolták a kommunikációs rendszert.
Rosetta
A Rosetta az Európai Űrügynökség űrszondája, melynek fő célja, hogy közelről megvizsgálja a 67P/Csurjumov–Geraszimenko üstököst. 2004. március 2-án magyar idő szerint 8:17-kor indították egy Ariane–5 G+ hordozórakétával. 2014. november 12-én este az űrszonda Philae leszállóegysége sikeresen landolt az üstökösön, a Földtől 500 millió kilométerre, és sikerült szigonyokkal rögzítenie magát a távoli égitest felszínén.
Bár az elején sikeresnek ítélték a landolást, az adatfeldolgozás és a visszajelzések meghibásodásra utaltak. A napelemek nem töltődtek, és az első képek alapján egyértelművé vált, hogy az egység rossz helyen szállt le. Leszállás közben a szigonyok nem lőttek ki és nem fogták meg a leszállóegységet, így az elpattant. A műszerek három pattanást is regisztráltak, a Philae végül egy sötét vágat oldalában landolt. 52 óra elteltével az energiacellák kimerültek, és az egység alvó üzemmódba kapcsolt. 2015. július 9-én a leszállóegység újra bejelentkezett, adatokat küldött, de továbbra is rossz helyzete miatt az összeköttetés ismét megszakadt. A következő kapcsolattartásra alkalmas időpontban a Philae már ismét alvó üzemmódban volt. A leszállóegység azóta sem ébredt fel, és a programot vezető tudósok 2016. február 12-én bejelentették, hogy már semmi esély nincs a leszállóegység aktivitására. A program 2016. szeptember 30-án ért véget, amikor az üzemanyag készlete végét fogyasztó Rosetta, irányított manőver során az üstökösbe csapódott.
Az űrszonda egy keringő egységből (melyet a Rosette-i kőről neveztek el) és egy Philae nevű leszállóegységből áll. Utóbbi a felszínre való leszállásával az üstökös magján közvetlen felszíni mérésekre és tanulmányozására szolgál. A leszállóegységen lévő tíz műszer és a szolgálati egységek, valamint a keringő egység tizenegy tudományos műszer tervezéséhez, fejlesztéséhez, valamint megépítéséhez magyar szakértők is hozzájárultak:
- MTA Wigner Fizikai Kutatóközpont (korábbi KFKI RMKI) és SGF Kft: a Philae leszállóegység hibatűrő fedélzeti vezérlő és adatgyűjtő számítógépének fejlesztése
- Wigner FK öt különböző mérőberendezést tartalmazó plazma-mérőrendszer fejlesztésében való részvétel, amely a Rosetta orbiter műszere
- MTA Energiatudományi Kutatóközpont (korábbi KFKI AEKI): a Philae leszállóegység két tudományos műszer tervezése és elkészítése
- Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem: a Philae leszállóegység fedélzeti energiaellátó és -elosztó rendszer tervezése.
