Ha már a világűrben kell meghalnunk, akkor ennek kétség kívül az a leglátványosabb módja, ha belezuhanunk egy fekete lyukba.
Hol máshol veszthetnénk még úgy életünket, hogy szó szerint atomjainkra szakadunk?
A fekete lyukak olyan területek a világegyetemben, ahol a téridő szövete önmagába görbült, és magával vitte a kijáratot.
Fogalmazhatunk úgy is, hogy a fekete lyuk elhagyásához át kellene lépnünk a fénysebességet. A fény pontosan 299 792 458 métert tesz meg másodpercenként vákuumban, ezzel a leggyorsabb dolog a világegyetemben. Ahonnan a fény nem tud elszökni, onnan más sem – ezért is nevezzük a fekete lyukakat fekete lyuknak.
Az a határ, amin átlépve a fény már nem tud távozni, és ami elválasztja örökre elveszett a fekete lyukban, „eseményhorizont” néven ismert.
Egy fekete lyuk mérete megegyezik az eseményhorizontja méretével, az univerzumot attól, ami amit pontosan kiszámíthatunk és megmérhetünk.
Az eseményhorizonton belül minden anyag a fekete lyuk közepén található, egy végtelen sűrűségű pontban.
Ha belebotlunk egy fekete lyukba, és talppal előre zuhanni kezdünk felé, a ránk ható gravitációs erő óriási mértékben megnő.
Mi ebből persze semmit nem érzünk, hiszen mint minden szabadesésben zuhanó tárgy, súlytalanok vagyunk.
Valami egészen más köti le a figyelmünket.
Zuhanás közben a lyuk gravitációja erősebben hat a lábunkra, mint a távolabb lévő fejünkre – ezért a lábaink nagyobb tempóval gyorsulnak.
A fejünkre és lábunkra ható gravitáció közötti különbség, amit hivatalosan árapályerőként ismerünk, a fekete lyuk közepéhez közeledve meredeken emelkedik.
Ha gumiból lennénk, ilyenkor egyszerűen csak megnyúlnánk.
De az emberek másból épülnek fel: csontokból, izmokból, belső szervekből. Ezért egészen addig egyben maradnánk, mígnem az árapályerő meghaladja a testünket összetartó erőt.
A véres pillanat akkor következik, amikor az árapályerő derékban kettészakítja testünket.
Tovább zuhanva a gravitációs különbség egyre nő, és a darabjaink tovább feleződnek. Ez a folyamat megállíthatatlanul folytatódik, míg egyre több részre szakadunk a következő sorozat mintájára: 1, 2, 4, 8, 16, 32, 64, 128 – és így tovább.
Miután szerves molekulákká hullottunk, a molekuláink is érezni kezdik az egyre növekvő árapályerőt. Majd azok is szétszakadnak, csak atomjaik felhőjét hagyják maguk után.
Végül atomjaink is felbomlanak, és testünkből nem marad más, mint részecskék felismerhetetlen kavalkádja.
De további rossz híreim is vannak.
Valaha volt testünk minden része ugyanoda tart, a fekete lyuk közepére.
Tehát miközben tetőtől talpig atomjainkra szakadunk, úgy préselődünk át a téridő szerkezetén, ahogy a fogpaszta a tubus száján.
„A világűrben senki sem hallaná a kiáltásunkat; ugyanígy senki sem láthatná, amint eltűnünk a fekete lyukban. „
Stephen Hawking