Ókor
Keleti kultúrák
Az ókori Kelet öntözéses földművelésen alapuló társadalmai a legkorábbi régészeti emlékek (babiloni határkövek, ékírásos agyagtáblák) alapján meglepően magas szintű csillagászati ismeretekkel bírtak. A csillagászat két fő szempont miatt lett vezető tudomány. Egyrészt, a folyók áradásának előrejelzéséhez, az öntözéses földműveléshez alapvető a pontos időmérés. Másrészt, számos kultúrában az égitesteknek (illetve azok mozgásának vagy aktuális pozícióinak) alapvető szerepe volt az adott nép vallási-mitológiai életében. A csillagjóslás (asztrológia) kialakulását pedig a jövő megismerésének ősi vágya motiválta.
Babilon
Mezopotámiában, a Tigris és az Eufrátesz folyó között (a mai Irak területén) számos városállamot alapítottak a sumérok. Ezek közül Babilon vívott ki vezető szerepet magának. A sivatagi homok alól előkerült köveken és ékírásos agyagtáblákon számos csillagászati szimbólum, táblázat található. A babiloniak jól ismerték az égitesteket és azok mozgásait.
A csillagokat csillagképekbe csoportosították, ezeket ma is használják a csillagászok. Megkülönböztetett figyelmet tulajdonítottak a Napnak, a Holdnak és a szabad szemmel látható öt, fényes bolygónak (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz). Rendszeres megfigyeléseiket több száz éven keresztül dokumentálták. Lejegyezték a bolygók hurokszerű (látszó) mozgását az égbolton. Felismerték az égi jelenségekben a hosszú távú ciklikusságot, ez alapján előre tudták jelezni a nap- és holdfogyatkozásokat. Naptárukban 1 év 365 napból állt, amit 12 holdhónapra osztottak. A nappalt és az éjszakát 12-12 órára osztották, 1 óra 60 percből, 1 perc 60 másodpercből állt (a felosztás a babiloni 60-as számrendszerre épülő matematikát tükrözi).
Babilonban a csillagászat szorosan összefüggött a vallással. Az égitesteket istenekként tisztelték, a 7 főisten a Nap, a Hold és az öt fényes bolygó volt. A főistent, Mardukot a Jupiter bolygóval azonosították. A babiloniak az égboltot egy hatalmas burának képzelték el, melyen az istenségek tüzes szekereket hajtva közlekednek.
A csillagászatot csakis az erre alkalmasnak tartott papok (kaldeusok) művelhették, ők közvetlenül az uralkodó mögött álltak a társadalmi ranglétrán. A vallás szerepére utalnak az építészeti maradványok is. A zikkuratok templomokként, egyben csillagvizsgálóként is szolgáltak – ezek tetejéről kísérték figyelemmel a kaldeus papok az égi jelenségeket. Babilon városát Kelet-Nyugat irányba tájolták. Fő nevezetessége a hatalmas zikkurat, a 90 m magas Marduk-szentély volt, melyet a Biblia Bábel tornya néven említ meg. A toronytól indult a várost keresztülszelő Marduk-út – a nyári napfordulón a Jupiter az út irányában kelt fel a horizonton.
Egyiptom
A babilonihoz képest az egyiptomi csillagászat jóval kevésbé volt alapos.
Az egyiptomiak többé-kevésbé átvették a babiloni naptárrendszert, de nemigen törődtek a pontosításával.
A bolygók helyett inkább az égi egyenlítő környéki, fényes csillagok érdekelték őket (az égi egyenlítő mentén lévő csillagokat kb. 10 fokonként, 36 csillagképre osztották → dekánok). Legfontosabb objektumuk a Szíriusz (az égbolt legfényesebbnek látszó csillaga) volt, mivel ennek a Nappal egyidejű kelése pontosan a Nílus áradásának idejére esett (természetesen ez az egybeesés puszta véletlen, semmilyen ok-okozati összefüggés nincs a kettő között).
A vallás és a csillagászat kapcsolata az egyiptomiaknál is fontos szerepet játszott. A csillagászok itt is papok voltak. Az égboltot hatalmas víznek tekintették, melyeken az istenek bárkákon eveznek. Vallásuk központi eleme a Nap-kultusz volt, de ennek formája meglehetősen bonyolult volt (ezt jól jelzi a Nap-isten időről időre változó elnevezése: Rá, Ré, Amon, Amon-Ré, Aton stb.). Építészetükben szintén megjelentek csillagászati ismeretek, erre utal például a piramisok pontos észak-déli tájolása is.
Kína
A kínai (távol-keleti) csillagászattal kapcsolatos legrégebbi, fennmaradt emlékek a Kr. e. 9. századból származnak. A kínai kultúrában a csillagászatnak elsősorban az időmérés szempontjából volt nélkülözhetetlen szerepe – már az ókori időkből is ismerünk innen származó, kompakt napórákat. A csillagászok az uralkodó szolgái voltak, akikre fontos szerep hárult a különleges égi események (főleg a nap- és holdfogyatkozások) előrejelzésében (ennek elmulasztása akár az illető csillagász életébe is kerülhetett…).
A kínai naptár szerint az év 366 napból áll, az egyes holdhónapok 29 vagy 30 nap hosszúságúak. Babiloni hatásra számon tartották a 60 éves ciklusokat, sőt, a napot is 60 egyenlő részre osztották fel. Az új év kezdetét – a mai napig érvényben lévő szokás szerint – az európai naptár szerinti február 4-i dátumhoz legközelebb eső újhold napján tartják.
A látható csillagokat egyedi csillagkép-felosztásba rendezték; az egyenlítő menti („állatövi”) csillagképek sem hasonlítanak más kultúrák hasonló szisztémájára. Világképükben a szögletes Föld felett a kerek, 8 oszlop által tartott égbolt helyezkedik el. Az ég 9 szintből áll – központjában a Sarkcsillag, csúcsán pedig az Égi Nagyúr található.
Az ókori Hellász
Az ókori görög városállamokban a csillagászati ismereteknek elsősorban nem a mindennapi élet vagy a vallás alapfeltételeként, hanem a világ megismerését célzó törekvésekben volt fontos szerepe. Leginkább a különböző filozófiai iskolák hatása volt jelentős a tudomány fejlődésére, de néhány hellén csillagász megfigyelési eredményei is alapvető fontosságúak a csillagászat történetében.
Kb. i.e. 400-tól kezdődően a görög városállamokban egyre jelentősebb szerepet kaptak a csillagászattal is foglalkozó filozófiai iskolák. Ellentétben Mezopotámiával és Egyiptommal, ahol a csillagászat a papok által templomokban, szentélyekben művelt, misztikus köntösbe öltöztetett istentisztelet volt, a görög iskolákban inkább a mai értelemben vett tudományos munka folyt. A csillagászok főleg filozófusok, matematikusok voltak. Ennek következtében az égbolt és az égi jelenségek rendszeres megfigyelése háttérbe szorult, nagyobb szerepet kapott azonban a világ felépítéséről, az égitestek mibenlétéről, a jelenségek okairól való elmélkedés.
Ión filozófusok
Ennek az iskolának a központja Milétoszban volt, itt a csillagászattal inkább filozófiai értelemben foglalkoztak. Egyik fő problémájuk a világ anyagi összetételének és az elsődleges ősanyagának megállapítása volt. Legjelentősebb képviselői Thálész (Kr. e. 624–546), Anaximandrosz (Kr. e. 610–547/546) és Anaximenész (Kr. e. 585–528). Thálész szerint az ősanyag a tűz, míg Anaximandrosz szerint a víz lehetett. A Földet még laposnak képzelték el, melyet kupolaszerűen borít be az égbolt. Anaximandrosz szerint az égbolt egy sötét lepel, amin a csillagok apró lyukak, amelyeken keresztül a kozmikus tüzet látjuk. Tanítványa, Anaximenész ezzel szemben azt képzelte, hogy az égbolt kristálygömb, az égitestek pedig a kristálygömbbe vert szögek. Az átlátszó kristálygömbökből álló égbolt hipotézise majdnem 2000 évig, a reneszánsz koráig tartotta magát.
Pitagoreusok
A „Pitagoreus Testvériség” iskolája a dél-itáliai Kroton szigetén működött, alapítója a nagy matematikus, Püthagorasz (Pitagorasz) (Kr. e. 582–496). Ez az iskola lényegében vallási szektaként működött, tagjai az egész számoknak, a matematikának misztikus jelentést tulajdonítottak. A „legmágikusabb” szám a 10 volt, emiatt a 10-es számrendszert használták. Felismerték, hogy a szépen hangzó zenei akkordokat adó húrok hosszának aránya egész szám (pl. 4:3), ebből kiindulva azt képzelték, hogy a bolygók mozgása szintén ilyen zenei hangokat kelt („szférák zenéje”). Elképzelésük szerint az égitestek gömb alakúak és körpályán mozognak. Ezt arra vezették vissza, hogy az égitestek istenségek, tehát tökéleteseknek kell lenniük, a legtökéletesebb alakzat pedig szerintük a kör és a gömb. Világképük szerint a világ középpontjában a „központi tűz” helyezkedik el, e körül keringenek az égitestek, a Föld is. A Föld és a központi tűz között keringett az „ellen-Föld”. Elképzelésük szerint az ellen-Föld és a központi tűz azért nem látható, mert mindig a Föld túlsó oldalán tartózkodnak. Ezekre az új égitestekre talán azért volt szükség, hogy ezekkel együtt az akkor ismert égitestek (Nap, Föld, Hold, Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz) száma 10 legyen.
Athén
Athénban több filozófiai iskola is működött, ezek közül a legjelentősebbek a Platón által alapított Akadémia és az Arisztotelész vezette Liceum. Platón (Kr. e. 428/427–347), az egyik legtekintélyesebb, legnagyobb hatású ókori filozófus szerint a bennünket körülvevő világ illúzió, a létező dolgok csupán torz árnyképei a tökéletes ideáknak, melyeket csak gondolkodás útján ismerhetünk meg (idealizmus). Platón átvette a gömb alakú égitestek gondolatát a pitagoreusoktól (szerinte az égitestek mozgása „a világlélek gondolkodását fejezi ki”), de a gömb alakú Földet egyértelműen a világ középpontjába helyezte. Ez az ún. geocentrikus világkép csaknem 2000 éven keresztül meghatározta az emberiség világról alkotott elképzeléseit.
Arisztotelész (Kr. e. 384–322), Platón tanítványa, szakított mestere idea-tanával. Azt hirdette, hogy a világ anyagi természetű és ami létezik, az érzékelhető, megismerhető. Az ő világképe is geocentrikus volt, az égitestek mozgását úgy képzelte el, hogy a bolygók áttetsző kristályszférákra vannak erősítve, és ezek a koncentrikus szférák egymáson súrlódva mozognak. A külső szférák mozgását az „Első Mozgató”, egy isteni természetű erő biztosítja (ezt később a középkori teológia Istennel azonosította). A világot két részre osztotta: a Hold feletti és a Hold alatti világra. A Hold alatti (szublunáris) világot a négy őselem (föld, víz, tűz, levegő) alkotja, ezek változhatnak, egymásba átalakulhatnak. A Hold feletti világban minden változatlan és örök, itt csakis egyenletes körmozgás képzelhető el. Ennek a világnak szerinte az anyaga is különleges: az ún „ötödik elem” alkotja, mely nem alakul át, elpusztíthatatlan, állandó, öröktől fogva létezik.
Alexandria
A római hódítást követően, a hellenizmus korában a görög kultúra és tudomány csúcspontját az alexandriai könyvtárban folyó tevékenység jelentette. Az itt dolgozó tudósok az ókori világ teljes ismeretanyagát igyekeztek összegyűjteni, rendszerezni.
A csillagászat területén legjelentősebb személyiség Klaudiosz Ptolemaiosz (Kr. u. 90–168) volt.
Az ő alkotása a Naprendszer felépítését és a bolygómozgás matematikáját megadó Szüntaxisz Mathematiké. Ptolemaiosz összefoglalta a Platón és Arisztotelész által képviselt Föld-középpontú (geocentrikus) világképet, és meghatározta a bolygók mozgását a pitagoreusok körpályáit használva. A bolygók régóta ismert hurokszerű mozgását úgy magyarázta, hogy az égitest több körpályán kering: a Föld körül a deferensen és a deferensen gördülő epicikluson.
A görögök az égbolt rendszeres megfigyelésében messze elmaradtak a babiloniaktól. Figyelemre méltó azonban az irányú törekvésük, hogy a puszta észleléseken túl a megfigyeléseikből következtetéseket vonjanak le.
A számoszi Arisztarkhosz (Kr. e. 310–230) elképzelése az volt, hogy meghatározza: a Nap, vagy a Hold van messzebb a Földtől (közismert, hogy e két égitest a Földről egyforma nagynak látszik). Ehhez azt a holdfázist használta, mikor a Nap pontosan a Hold felét világítja meg (első negyed).
Megmérte a Hold és a Nap látszó szögtávolságát, amire 87 fokot kapott (lásd az ábrát). Ebből (helyesen) azt a következtetést vonta le, hogy a Nap 19-szer messzebb van, mint a Hold, ennélfogva a Napnak sokkal nagyobbnak is kell lennie, mint a Hold és a Föld (valójában a Nap kb. 400-szor messzebb van, mint a Hold). Mérési eredményét továbbgondolva felvetette, hogy sokkal valószínűbb az, hogy a kicsi Föld kering a nagy Nap körül, és nem fordítva, mint azt a geocentrikus világkép állítja. Ezzel, korát messze megelőzve, elsőként jutott el a heliocentrikus világkép gondolatához.
A Föld gömb alakjának bizonyítása Eratoszthenész (Kr. e. 276–195) nevéhez fűződik. Ő a Föld kerületét ötletes szögméréssel határozta meg. Észrevette, hogy az év egy napján Sziéna (a mai Asszuán) városában a Nap függőlegesen (a zenitben) delel, míg ugyanekkor Alexandriában a kőoszlopok árnyékot vetnek. Az árnyékok szögéből és a két város távolságából ki tudta számítani a Föld kerületét, amire a valóságot nagyon jól megközelítő értéket kapott: az általa 250 000 stadionnak mért földsugár (157,5 m-esnek valószínűsített stadion-hosszal számolva) 6269 km-nek, a Föld kerülete pedig 39 375 km-nek adódik, míg a ma ismert értékek 6378, illetve 40008 km – vagyis az eltérés kevesebb, mint 2% !
A legnagyobb görög megfigyelő csillagász, Hipparkhosz (Kr. e. 190–120) készítette el az égbolt első csillagkatalógusát. Több mint 1000 csillag pontos pozícióját és fényességét határozta meg és foglalta táblázatba. A csillagokat 1-től 6-ig terjedő fényrendekbe sorolta (1-es volt a legfényesebb, 6-os a leghalványabb), amit a csillagászatban – némi módosításokkal – mind a mai napig használnak (magnitúdóskála).
Arab csillagászat
A IX–XV. század közötti időszakban az arab népek művelték a legmagasabb szinten a csillagászatot. Az arab hódítás nyomán a felégetett alexandriai könyvtárból kimentett papirusztekercsek között ott volt Ptolemaiosz Szüntaxisz Matematiké című műve is. Ez arab fordítás után Almageszt néven terjedt el és vált ismertté mások – így az európaiak – számára is.
Az arabok főként a Hold mozgása iránt érdeklődtek, az iszlám vallás előírásai miatt. Több csillagvizsgálót építettek, ahol nagy méretű, korszerű műszerekkel követték nyomon a fényes, szabad szemmel látható égitesteket. Az Almagesztben közölt bolygópályákat saját megfigyeléseikkel vetették össze. Hamar rájöttek, hogy a ptolemaioszi táblázatok nem pontosak, a számítások folyamatos kiigazításokra szorulnak. Hosszú távú észleléseik eredményeképpen csillagkatalógusokat készítettek – sok fényesebb csillag (pl. Betelgeuze, Ras Algethi, Alcor, Mizar stb.) köznapi elnevezésére ma is az arab (illetve perzsa) eredetű formákat használjuk.
Leghíresebb csillagászaik Al Mammoun kalifa és Al Sufi (IX. sz.), Naseredin at Tusi (XIII. sz.) és Ulug bég (1394-1449) voltak – az utóbbi által alapított szamarkandi csillagvizsgáló, amelynek maradványai ma is állnak, korának egyik legfejlettebb tudományos színhelyeként működött.
Középkor
A középkori Európában a keresztény vallás és hit szerepe megerősödött, egyúttal jelentős mértékben meghatározta a kor embereinek világnézetét. Bizonyos szempontból ez hátráltatta a tudomány fejlődését, mivel az Egyház sok esetben dogmatikus kinyilatkoztatásokat fogadott csak el a világ felépítése és keletkezése kapcsán, a változásokat pedig elutasította (néhány esetben üldözte is). Ez a szemlélet jól illeszkedett az Arisztotelész által leírt világképhez, mely szerint az égi szféra tökéletes, örök és változatlan. Ezt és a geocentrikus világnézetet keresztény filozófusok, teológusok (elsősorban Aquinói Szent Tamás, 1225–1274) a bibliai teremtéstörténet tudományos igazolásaként értelmezték, és a korabeli társadalom hivatalos világnézetévé formálták.
Azonban a tudományok művelése és fejlődése ebben a korban nagy részben szintén az Egyházhoz kapcsolódott. Az első egyetemek (melyek többségén a “ úgynevezett hét szabad művészet egyikeként asztronómiát is oktattak) jórészt egyházi alapításúak voltak, az oktatást tudós papok és szerzetesek végezték. Közülük többen messze megelőzték korukat, így pl. Albertus Magnus püspök (1193/1206–1280), aki a megismerést nem hit-, hanem észbeli dolognak tekintette, Roger Bacon (1214–1294), aki a tudományos munka legfontosabb részének a matematikai ismereteket és a kísérleteket nevezte, vagy Nicolaus Cusanus bíboros (1401–1464), aki szintén jelentős matematikai ismeretekkel bírt, és a Világmindenséget végtelen nagynak tekintette.
Az ókori világkép változtatására egyre fokozódott az igény, főként az időszámításban és az égitestek pozíciói-előrejelzéseiben tapasztalt pontatlanságok miatt. Akkoriban Európában a Julián-naptár volt érvényben, melyet még Julius Caesar utasítására dolgozott ki egy Sosigenes nevű egyiptomi csillagász a Kr. e. I. században. Ebben már kialakultak a jelenleg is használt, felváltva 30, illetve 31 napos hónapok, valamint a 365 napos (illetve négyévente, egy február végi plusz nap beiktatásával 366 napos) évek. Azonban egy év valójában kicsivel rövidebb, mint az ebből adódó 365,25 nap, ami így évszázadok alatt több napos elcsúszást eredményezett. Ezt már a 325-ös niceai zsinaton észlelték, de a végső reform csak 1582-ben, XIII. Gergely pápa rendelete nyomán lépett életbe (a Gergely-naptár fő újítása az volt, hogy minden olyan év, amely 100-zal osztható, de 400-zal nem, nem számít szökőévnek), egy Clavius nevű matematikus és egy Lilius nevű csillagász javaslatait felhasználva.
Európában a XV. század (reneszánsz kor) előtt a csillagászati ismereteket a katolikus egyház ideológiája határozta meg. A reneszánsz idején azonban fokozatosan újra „felfedezték” az ókori gondolkodók és természettudósok (főként Arisztotelész) munkáit, és ez új ismeretek megszerzésére irányuló törekvéseket indított el. Ennek a korszaknak az egyik kiemelkedő alakja Leonardo da Vinci (1452–1519) volt, akinek tudományos és művészeti munkássága nagy hatással volt a későbbi korokra. Rengeteg új eszközt talált fel (vagy készítette el tervrajzukat) – sokról valószínűleg nem is tudunk. Ezek közé tartozhat a távcső is, mely a XVII. század elején forradalmasította a csillagászatot, s melynek első tervrajzait talán szintén az itáliai zseni készíthette.
A késő középkor csillagászata alapvető világnézeti és tudományos megújulást hozott, mely elsősorban négy kiváló tudós munkásságának köszönhető:
Nikolausz Kopernikusz
1473. febr. 19. Torun, Lengyelország – 1543. máj. 24. Frauenburg, Kelet-Poroszország [ma Frombork, Lengyelország, lengyel csillagász.
Nevéhez fűződik a Nap-középpontú (heliocentrikus) világrendszer első részletes kidolgozása. 1514-ben megjelent, Commentariolus c. munkájában az alábbi, új alapfelvetéseket rögzítette:
- a Föld egyedül a Hold pályájának középpontja
- a Nap van a középpontban, a Föld és a többi bolygó körülötte kering
- a Föld forog a tengelye körül
- a csillagok a külső szférában vannak, nagyon távol.
Kopernikusz részletes számításokkal is próbálta alátámasztani világrendszerét, melyeket fő művében, a De revolutionibus orbium coelestium (Az égi szférák körforgásairól) c. könyvben (mely végül halála után pár hónappal került kiadásra) mutatott be.
Ezek azonban nem vezettek sikerre, mert mereven ragaszkodott a körpályákhoz, és csak rendkívül bonyolultan (Ptolemaiosz módszereit részben átvéve, 50 epiciklus felhasználásával) tudta leírni a bolygók mozgását. Ennek ellenére eredeti meglátásai fontos mérföldkövet jelentettek a csillagászat és a tudomány történetében.
Tycho Brahe
(Knudstrup, Dánia, 1546. december 14. – Benátky, (Prága mellett) Csehország, 1601. október 24.)
Dán arisztokrata, párbajhős, II. Frigyes dán király udvari csillagásza. Nagyon pontos megfigyeléseket végzett szabad szemmel a Hven szigetén lévő Uraniborg nevű csillagvizsgálójában. Hamar kimutatta, hogy a megfigyelt bolygópozíciók eltérnek a táblázatokban közöltektől, tehát a ptolemaioszi világkép nem lehet helyes.
1572-ben, Európából elsőként, fényes szupernóvát fedezett fel a Cassiopeia csillagképben, amit Nova Stella-nak (új csillag) nevezett el. Megfigyelte, hogy az objektum nagyon lassan (kb. 1 év alatt) halványul el, és nem mozdul el a háttércsillagokhoz képest, mint a bolygók – vagyis jóval messzebb van azoknál, a csillagok szférájában, ahol – ezek szerint – szintén vannak változások! Ez egy erős cáfolata volt az arisztotelészi dogmáknak.
1577-ben egy üstököst figyelt meg. Megállapította, hogy a Nap felé közelítő üstökösnek át kellett volna törnie a bolygók kristályszféráit, aminek azonban semmi jelét nem tapasztalta.
Ebből arra következtetett, hogy a kristályszférák nem léteznek. Évtizedeken át gyűjtötte a pontos bolygópozíciókat, különösen a Marsot észlelte gyakran.
A kopernikuszi világképet elutasította, mert nem tudta elfogadni a Föld mozgásának gondolatát. Helyette egy alternatív világképet dolgozott ki, amelyben a Föld mozdulatlan, körülötte kering a Hold és a Nap, de az összes többi bolygó a Nap körül kering.
Johannes Kepler
Weil der Stadt, 1571. december 27. – Regensburg, Bajorország, 1630. november 15.)
Német csillagász, a grazi egyetem matematika tanára, majd II. Rudolf udvari csillagásza Prágában. Már pályafutása elején felismerte a kopernikuszi modellben a bolygópályák sugarainak arányában mutatkozó szabályosságot, ezért kezdettől fogva a kopernikuszi heliocentrikus világrendszer hívévé vált. A prágai udvarban hozzájutott Tycho Brahe bolygómegfigyeléseihez, melyek tanulmányozásából megalkotta a bolygómozgás híres Kepler-féle törvényeit – ezek vetettek véget az évszázadokon át húzódó körpálya-dogmának, és az első helyes leírást szolgáltatták a Naprendszer égitestjeinek mozgásáról.
Kepler élénk levelezést folytatott Galileivel, ennek hatására fordult később ő is a távcsöves megfigyelések felé.
Nevéhez fűződik a két domború lencséből álló Kepler-távcső megalkotása (1611).
A Kepler-törvények:
I. A bolygók ellipszis alakú pályán keringenek, melynek egyik gyújtópontjában van a Nap.
II. A bolygó keringése során a bolygót és a Napot összekötő szakasz egyenlő idők alatt egyenlő területeket súrol.
III. Két bolygó keringési idejének négyzetei úgy aránylanak egymáshoz, mint a pályák fél nagytengelyeinek köbei.
Giordano Bruno
(Nola, 1548 – Róma, 1600. február 17.) itáliai dominikánus szerzetes, filozófus és hermetikus okkultista.
Munkássága és személye ellentmondásos megítélésű. Olaszul és latinul írt, de nemcsak filozófiai műveket, hanem színdarabokat, verseket is. Fanatikus istenhívő volt, de szembehelyezkedett a katolikus tanokkal. Világnézete merőben más volt, mint a katolikus egyházé és az inkvizíció megégette. Kivégzéséhez politikai okok vezettek, hiszen beszédeivel nagy tömegeket fanatizált és hergelt az egyház és a világi méltóságok ellen egyaránt. Fanatizmusa ellenére napjainkban azok, akik nem ismerik életművét, gyakran az ateizmus egyik mártírjának tekintik. Állítási közül semmit nem támasztott alá tudományosan.
Életét végigkísérte a világ nagy filozófiai problémáinak boncolgatása, elemzése. Elmélkedéseit előadások során és közel húsz év alatt sok kiadványban ismertette az érdeklődőkkel. Elterjedt nézetek szerint azzal a kijelentésével haragította fel leginkább az egyházat (több száz évvel megelőzve korát), hogy a kor kezdetleges optikai eszközeivel is jól látható csillagok tulajdonképpen távoli Napok, körülöttük ugyanígy bolygók keringhetnek, s azokon a földihez hasonló élet lehetséges.
Giordano Bruno 1548-ban született Nolában, Nápoly közelében. Bölcsészetet, logikát és filozófiát tanult, majd belépett a dominikánus rendbe. Kiváló képességekről tett tanúságot, de hajlama a szabad gondolkodásra és beszédre, vonzalma a tiltott könyvek és eszmék iránt hamar az eretnekség gyanújába keverte. 1576-ban a rendet otthagyva menekülnie kellett, a következő évtizedben bebolyongta Európát.
Genfben nyomdászként dolgozott, de a kálvinisták is kiközösítették, akárcsak később a németországi evangélikusok. Tanított a toulouse-i, wittenbergi és párizsi egyetemen, Londonban Kopernikusz elméletét hirdette a Föld mozgásáról, s mnemotechnikai rendszert dolgozott ki, miközben fáradhatatlanul írta verseit, értekezéseit és filozófiai tanulmányait. 1591-ben Velencébe hívták meg, de mivel házigazdája nem kapta meg tőle a remélt „titkos tudást”, feljelentette az inkvizíciónál.
Brunót Rómába vitték, ahol hét évig raboskodott az Angyalvárban, a hosszú fogság okai máig nem ismertek. Pere csak 1599 tavaszán kezdődött, s néhány hónap alatt lezajlott. Az ellene felhozott vádak között szerepeltek teológiai jellegűek, így istenkáromlás, eretnekség, mágia, jóslás gyakorlása, s filozófiai tételeit is tévesnek minősítették. Bruno ugyanis elvetette a „kettős igazság” elvét, és a tudomány kizárólagosságát hirdette. Panteista volt, azaz nem ismerte el a természet felett álló istent, azt magával a természettel azonosította.
Azt is állította, hogy a végtelen világegyetem középpontja nem a Föld, a számtalan miénkhez hasonló világ között akadnak más lakott égitestek, s hitt a lélekvándorlásban is. Bruno hiába védekezett azzal, hogy nézetei inkább filozófiai, semmint teológiai jellegűek, s hogy azok összeegyeztethetők Istennel és a teremtés keresztény felfogásával. Tanainak teljes visszavonására nem volt hajlandó, ezért végül VIII. Kelemen pápa jóváhagyásával nem filozófiai, hanem teológiai tévedései miatt (Krisztust nem Istennek, csak ügyes mágusnak tartotta, felfogása szerint a Szentlélek a világ lelke stb.) találták bűnösnek és adták át a világi igazságszolgáltatásnak. „Ti talán jobban féltek kimondani rám az ítéletet, mint én meghallgatni azt” – vágta bírái szemébe.
A máglyát a római Campo de Fiorin rakták meg, Bruno nyelvét a kivégzés előtt kivágták, hogy ne szólhasson a tömeghez. Az elé tartott kereszttől elfordult, a lángok kialvása után hamvait a Tiberis folyóba szórták. Írásai indexre kerültek és 1965-ig ott is maradtak, s mivel ma is érvényes teológiai dogmákat tagadott, nem rehabilitálták. A kivégzés 400. évfordulóján a katolikus egyház „mély sajnálatának” adott hangot a „szomorú epizód” miatt, fenntartva, hogy Bruno bíráit az igazság szolgálatának és a közjó előmozdításának szándéka vezérelte, s mindent megtettek a filozófus életének megmentése érdekében.
Giordano Bruno a szólás és a gondolat szabadságának vértanújaként maradt meg az utókor emlékezetében, 1899 óta szobor áll kivégzésének helyén.
Galileo Galilei
(Pisa, 1564. február 15. – Arcetri, 1642. január 8.)
Itáliai csillagász, természettudós és matematikus. 1609-ben távcsövet készített (Galilei-távcső: egy domború és egy homorú lencséből áll), és (dokumentáltan) elsőként használta az égitestek megfigyelésére. Megfigyelte a Hold hegyeit, krátereit és (általa „tengereknek” nevezett) síkságait. Felfedezte, hogy a Jupiter körül 4 hold kering (Galilei-holdak: Io, Europa, Ganimedes, Callisto), amivel szemléletesen alátámasztotta, hogy nem a Föld a középpontja az összes égitest mozgásának.
Leírta, hogy a Vénusz a Holdhoz hasonló fázisokat mutat, a Tejút rengeteg csillagból áll, és általában távcsővel sokkal több égitest látható, mint szabad szemmel.
Hogy ő volt-e az első, aki távcsöves csillagászati megfigyeléseket végzett, nehéz eldönteni – de amiben bizonyítottan első volt, az a megfigyelések részletes és pontos leírása. Eredményeit a Sidereus Nuncius (Csillaghírnök, 1610) c. művében összegezte, melyet több kortársának is szétküldött (Johannes Kepler is ebből értesült Galilei felfedezéseiről).
Megfigyeléseivel a heliocentrikus rendszert szerette volna igazolni, ami kiváltotta a pápai Szentszék ellenkezését. Galilei válaszul megjelentette a Dialogo (Dialógusok a kétféle világrendszerről) c. könyvét (1632), amelyben síkra szállt a kopernikuszi új világrend védelmében, és kifigurázta az arisztotelészi tanokra épülő egyházi dogmákat. Az inkvizíció perbe fogta, 1633-ban elítélte, és visszavonatta vele tanait.
Ezután házi őrizetben élt, élete utolsó éveiben megvakult – ebben jelentős szerepet játszott, hogy távcsövével éveken át rendszeresen vizsgálta a Napot (szeme világát elvesztette ugyan, de felfedezte, hogy a Napon foltok vannak, melyek helyzete és mérete folyamatosan változik). A katolikus egyház 1992-ben érvénytelenítette az ítéletet.
Csillagászati eredményei mellett a testek mozgásával kapcsolatos kísérletei is jelentős felfedezésekre vezettek. Nevéhez fűződik a szabadesés törvényének megállapítása és a sebességek összeadási elvének (Galilei-féle relativitási elv) felismerése is.