A középkor folyamán a hazai csillagászat semmiben sem különbözött a keresztény középkori Európa primitív, legfeljebb ptolemaioszi színvonalat elérő, keresztényesített és jobbára a csillagjóslással keveredett ismereteivel.
Ennek emlékeit kalendáriumok, csíziók őrzik. Igen kevés tárgyi emlékünk maradt ebből a korból. Ilyen az esztergomi királyi palota úgynevezett Béla-termében megmaradt néhány csillagászati vonatkozású, az Állatöv tagjait ábrázoló freskótöredék a 12. század végéről.
Csillagászat a humanizmus korában
A humanizmus korában hazánkban elsősorban Mátyás király és Vitéz János nagyváradi püspök pártolta a csillagászatot, Vitéz János Nagyváradon csillagdát is alapított, melyhez a műszereket valószínűleg a bécsi Peurbach, a jeles Ptolemaiosz-fordító készítette.
E csillagvizsgáló emlékeit őrzik a Váradi Táblázatok (Tabulae Waradiensis). Ezt követően Esztergomban épült csillagvizsgáló, s itt működött a 15. század két jeles csillagásza is, Peurbach tanítványa: Regiomontanus =eredeti nevén:Johannes Müller) és lengyel származású, olkuszai Marcin Bylica, akit Ilkus Mártonként ismer a hazai kultúrtörténet. Az ő műszerei később a krakkói Collegium Miaiusba kerültek, ahol ma is megtekinthetők.
A 15. század első felében több magyarországi egyetemen és kollégiumban létesült jobbára igénytelen csillagászati műszergyűjtemény, amely elsősorban oktatási célokat szolgált. Ezek közt igen érdekes lehetett a debreceni református kollégium Maróthi György alkotta gyűjteménye.
A század közepén Hell Miksa által alapított nagyszombati obszervatórium már csillagvizsgálónak nevezhető. Itt működött egy ideig Sajnovics János is. Miután az egyetemet 1777-ben Budára költöztették, a csillagvizsgáló a budai királyi palota tornyában nyert elhelyezést. Az elavult műszerekkel itt már nem folyt tudományos értékű megfigyelés.
1781-ben kezdte meg működését az egri csillagvizsgáló az ottani Lyceum Specula elnevezésű tornyában. A gazdag műszerparkot még Hell Miksa rendelte meg, elsősorban Angliából. Ez az obszervatórium abban az időben az európai színvonalat képviselte hazánkban. Műszerei azonban gyorsan elavultak, a helyén – ma – a megmaradtakkal berendezve – a világ egyik legteljesebb 18. századi csillagászatot bemutató múzeuma tekinthető meg.
A 18. század végén hazánkban mát öt csillagvizsgáló működött (Nagyszombat, Buda, Eger, Kolozsvár és Gyulafehérvár). A 19. század elejére viszont ezek a csillagvizsgálók mind megszűntek vagy használhatatlanná váltak.
A magyar csillagászat fénykora a gellérthegyi Uraniae obszervatórium megnyitásával, 1815-ben kezdődött. Itt működött többek között Tittel Pál és Montedegói Albert Ferenc. A szabadságharc folyamán, 1849-ben az épület erősen megsérült, felszerelésének nagy része megsemmisült.
Hasonló sorsra jutott a szabadságharc idején már csaknem teljesen felszerelt állapotban lévő, Nagy Károly által alapított bicskei csillagvizsgáló.
A század további évtizedeiben néhány magánkézben levő csillagvizsgáló alakult: Ógyallán Konkoly-Thege Miklós (1871), Kalocsán Haynald Lajos (1878), Herényben Gothard Jenő (1881) és Kiskartalban Podmaniczky Géza alapított korszerű obszervatóriumot. A legjelentősebb közülük az alapító által később a magyar államra hagyományozott ógyallai csillagvizsgáló. Az alapító maga igen kiváló műszertervező és észlelő volt, aki elsősorban spektroszkópiai vizsgálataival vívta ki tudományos hírnevét.
Gothard Jenő sokat tanult Konkolytól és fotografikus észleléseivel bebizonyította ennek fölényét a vizuális észlelések fölött. Ő fedezte fel a Lyra-köd központi csillagát, szintén fotografikus úton. A kalocsai csillagvizsgálóban Fényi Gyula nevéhez rendkívül gazdag napfizikai észleléssorozat fűződik.
Az első világháború után a Csehszlovákiához csatolt ógyallai obszervatórium Budapestre került műszerei mellett korszerűbb, nagyobb műszerekkel indult meg a Konkoly alapítványú állami csillagvizsgáló működése a 30-as évek elején. Programjában többek között változók megfigyelése és kisbolygókutatás szerepelt.
A második világháborút követő években a főváros fejlődése mindinkább éreztette kedvezőtlen hatását a megfigyelésekre. Ezért az Akadémiai Csillagvizsgáló megfigyelőállomását a Mátrában levő Piszkéstetőre helyezte át, ahol 1962-ben a 91 centiméteres Schmidt-teleszkóp főműszerrel megkezdődött a korszerű tudományos megfigyelőmunka, és rövid időn belül jelentős eredmények tették elismertté az új magyar obszervatóriumot (például szupernovák felfedezése extragalaxisokban).
Az MTA Csillagvizsgálójának Baján is van részlege. Szputnyikmegfigyelő állomás Budapesten és Baján kívül Pencen, a Kozmikus Geodéziai Obszervatóriumban működik. Igen eredményes munkát fejt ki a Debrecenben létesített MTA Napfizikai Obszervatórium is. Megkezdődött a csillagászképzés az ELTE kutatómunkát is végzőcsillagászati tanszékén.
A magyar űrkutatás kezdetei
A Bay Zoltán és munkatársai által 1946. február 6-án az Egyesült Izzó laboratóriumában végzett sikeres kísérletnek – a Hold felületéről reflektált jel vétele rádió-radar segítségével – a napja a magyarországi űrkutatás történetében is meghatározó, tudománytörténelmi dátum. A kísérletben részt vett munkatársak között volt Simonyi Károly, Papp György, Dallos György, Winter Ernő, Sólyi Antal, Barta István, Istvánffy Edvin, Budincsevics Andor, Szepesi Zoltán, Takács Lajos, Magó Kálmán, Horváth Tibor. A kommunista hatalomátvétel után ezek a kutatások félbeszakadtak, Bay Zoltán elhagyta Magyarországot, s Amerikába emigrált, csoportja felbomlott, s kísérletei itthon már nem is folytatódtak.
Az űrkutatás voltaképpeni születésnapjának az első szputnyik felbocsátását (1957) tartják. Mesterséges holdakat és űrszondákat, illetve azokon elhelyezett mérőműszereket az első évtizedekben csak a két nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió fejlesztett ki és bocsátott fel. Más országok – így Magyarország is – csupán a mesterséges égitestek optikai és rádiós megfigyelésébe, az űreszközök mérési eredményeinek tudományos feldolgozásába kapcsolódhattak be.
Magyarországon az 1956 májusában megalakult Asztronautikai Bizottság már figyelmeztetett a jövő mesterséges holdjai megfigyelésének fontosságára, s Magyarország {IV-60.} hivatalosan is bejelentette csatlakozását a Nemzetközi Geofizikai Év (1957–1958) tudományos programjához, amelynek keretében a geofizikai (ionoszféra- és légkör-) kutatási programokkal megindult az űrkutatás. Az ionoszféra-szondákhoz magyar kutatók az 1950-es évek első felében már rádió-adóvevőket és antennarendszert fejlesztettek ki. Az első korszerű, IRX-típusú ionoszféra-kutató mintaberendezés terve 1952-ben született, gyártása 1953-ban indult meg az Elektromechanikai Vállalatnál, az első berendezés 1954-ben készült el, az első gyakorlati próbamérésekre az Országos Meteorológiai Intézet pestlőrinci Obszervatóriumában került sor (a kutatómunkát itt Flórián Endre vezette). A berendezéseket 1956 közepétől a Szovjetunióba és Kínába exportálták; az 1957. évi moszkvai döntés értelmében az IRX-típusú rendszerekkel építették ki a nemzetközi ionoszféra-kutató hálózatot. A magyar ionoszféra-kutató berendezés továbbfejlesztett változata az 1958. évi brüsszeli világkiállításon nemzetközi Grand Prix-t kapott. A nemzetközi ionoszféra-kutató hálózatban alkalmazott magyar berendezések kifejlesztésében dolgozó magyar mérnököket, Halmágyi Tibort, Hofgard Károlyt, Szende Bélát és Tófalvi Gyulát Kossuth-díjjal tüntették ki (1959).
A Szovjetunió Csillagászati Tanácsának felkérésére 1957 második felében az MTA Csillagvizsgáló Intézete a műholdak vizuális megfigyelésére, főként a szovjet szputnyikok pályájának nyomon követésére négy optikai megfigyelőhelyből álló hálózatot épített ki Almár Iván irányításával (Baján, Budapesten, Miskolcon és Szombathelyen); ezek az állomások nem tartoztak az MTA-hoz, de szakmai koordinálásukat az intézet látta el. (1966. január 1-jétől a bajai állomás csatlakozott az intézethez, a többiek megtartották szervezeti önállóságukat.) Ezzel kb. egy időben a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) kísérleti rádiós követőállomásán megindult az első szputnyikok rádiós megfigyelése is (elsőként Magyari Endre rádióberendezésével). Az 1960-as években a műholdmegfigyelés, a felsőlégkör, valamint az ionoszféra szerkezetének vizsgálata tudományos kutatási téma lett, amelyet az MTA Csillagászati Bizottságának 1962-ben megalakult albizottsága koordinált. A rádiós műholdmegfigyelések terén elsősorban Bechtold Béla, Beöthy Mihály, Drahos Dezső, Ferencz Csaba, Gschwindt András, Horváth Ferenc, Major László, Pap László, Pápay Zsolt, Tarcsai György, Tarkovics Sándor kutatói tevékenysége említésre méltó.
A BME-n egyetemi hallgatók Ferencz Csaba irányításával 1961-ben megalapították az első űrkutatási csoportot (Rakétatechnikai TDK néven), amely részt vett a műholdak rádiókövetésében, űreszközök elektronikájának és mechanikájának tervezésében, rakétakísérletekben, a telemetriai adatok regisztrálásában. A csoport egy saját tervezésű rádiós megfigyelőállomást hozott létre a Hármashatár-hegyen; 1965. március 20-án itt hajtották végre az első hazai tudományos célú, rádiós műholdkövetést. Ugyancsak saját fejlesztésű berendezéssel Ferencz Csaba és csoportja 1966-ban Közép-Európában elsőként vette meteorológiai holdak APT-képeit. A meteorológiai műholdak felhőképeinek vétele és feldolgozása a hazai műholdas meteorológia kialakulásának kezdete.
A rakétatechnikában magyar kutatók komoly szerepet vállaltak a 20. század folyamán, bár tevékenységük döntő része nem Magyarországra esett. Fonó Albert 1915-ben rakétahajtású „légi torpedót” szerkesztett, majd 1928-ban szabadalmaztatta a hangsebesség feletti repülésre is alkalmas sugárhajtóművet; Kármán Tódor itthon megkezdett rakétafejlesztési munkáit az USA-ban teljesítette ki, s lett az USA űrkutatásának egyik megteremtője; a magyar (erdélyi) származású Hermann Oberth 1929–1930-ban sikerrel próbálta ki {IV-62.} első folyékony üzemanyagú, kísérleti rakétáját, de munkáját Németországban folytatta. A z utolsó hazai rakétafejlesztési kísérleteket a BME Űrkutató Csoportja végezte 1961-től kezdve, de az anyagi támogatás hiányában sem a magaslégkör-kutató rakéta, sem a jégverést elhárító rakéta fejlesztését nem tudták befejezni. A kutatórakéták, valamint a jégverés-elhárító rakéták kutatásában főként Baj Attila, Ferencz Csaba, Fluck Dénes, Gyurkovics István, Iványi Pál, Lovró István, Molnár László végzett kiemelkedő munkát.
Magyarország 1962-ben a COSPAR tagja lett, s előbb a Követés, telemetria és dinamika munkacsoportban, később a szervezet szinte minden szekciójában képviseltette magát. Az Asztronautikai Bizottság a MTESZ Központi Asztronautikai Szakosztályává (Hungarian Astronautical Society) alakult, a Nemzetközi Asztronautikai Szövetség (IAF) tagegyesülete lett, s bekapcsolódott a nemzetközi együttműködésbe (konferenciák szervezése, ionoszféra- és magnetoszféra-kutatás, távérzékelés, kozmikus sugárzás stb.).
A Magyar Geodéziai Szolgálat (OFTH) az 1960-as évek második felétől kísérleteket folytatott Magyarország alaphálózatának összekapcsolására egy világhálózattal optikai műholdmegfigyelések segítségével. Az észleléseket előbb a szovjet KOZMOSZ-központ (Moszkva) használta fel, majd az Ill Márton által kidolgozott INTEROBS (INTERnational OBservations) program segítségével a hazai hasznosításra is sikeres kísérlet történt; 1961–1968 között nemzetközi kooperációban (szocialista országok, Finn-, Francia-, Olasz- és Svédország, valamint Hollandia), Baja központtal több mint 100 ezer észlelést végeztek (az anyagot nyolc kötetben publikálták). Később az adatfeldolgozáshoz sikeres – már számítógépes – módszereket dolgozott ki Almár Iván és Illés Erzsébet (PERLO módszer), Ill Márton (SZUBSZAT módszer), Horváth András (SPACECOOR módszer); e módszerek alkalmasak voltak a keringésidő lehető legjobb felbontással való meghatározására.